6. fejezet: Do You Love Me?

Először is szeretném megköszönni a kedves szavakat, amiket kaptam tőletek, nagyon-nagyon jól esett! Mint ahogyan írtam, nekem voltak fenntartásaim a blog külsejét illetően, de ha nektek tetszik, akkor én sem elégedetlenkedem vele! :))

Meghoztam az új részt, remélem, tetszeni fog. Én nem vagyok vele teljes mértékben elégedett, pláne a közepével nem, azt ugyanis éjjel írtam, és nem teljesen úgy  sikerült, mint ahogyan szerettem volna, de remélem, azért vállalható lett.

Nem rizsázok többet, kattintsatok tovább az olvasáshoz! :))

Két hónap telt el, mióta a duplarandit követően Tommal lefeküdtünk. Amikor megkérdeztem, mi lesz velünk, azt felelte, próbáljuk meg, maximum nem működik. Vesztenivalónk nem volt, kapcsolatunk pedig nagyon is úgy tűnik, működik. Ez alatt a két hónap alatt sokkal jobban megismertem, bár még mindig vannak helyzetek, amikor nem értem a reakcióját. De várok. Úgy érzem, egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és tudom, hogy el fog jönni az idő, amikor már száz százalékosan megbízik bennem, és minden egyes titkába beavat.

Nemrég Magdeburgban töltöttünk egy hetet, édes kettesben, távol mindentől és mindenkitől. Lehetőségem volt megismerni Tom egy egészen más oldalát is. Korábban például soha nem gondoltam volna, hogy ő tud romantikus is lenni, de bebizonyította, hogy így van. Egyik nap szerettem volna elmenni vásárolni, ő viszont fejfájásra hivatkozva otthon maradt. Olyan hitelesen adta elő a haldokló beteget, hogy egy pillanatig sem kételkedtem benne. Amikor hazaértem, gyertyafényes vacsorával várt.

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, szeretem.

Hogy ne csak magamról meséljek, Bianca és Bill is együtt vannak. Olyan ez, mint egy tündérmese. Én boldog vagyok Tommal, az ikertestvérem pedig boldog a barátom ikertestvérével. El sem tudom hinni, hogy ez tényleg így alakult. Bianca utálta Adamot, amikor randevúzni küldte Tommal, én utáltam Biancát, amikor engem küldött maga helyett. Így két hónap távlatából viszont imádom érte és nem tudom elégszer megköszönni neki, amiért nem volt hajlandó elmenni vacsorázni a Tokio Hotel nagyszájú gitárosával, „Timmel”.

Van itt azonban még valami, valami olyan, ami mindkettőnket aggaszt, és ami miatt nap, mint nap lelkiismeret furdalásunk van. Egymás életét éljük. Tom szemében én Bianca vagyok, míg Bill nővéremet hiszi Jade-nek. Nem tudjuk, meddig leszünk még képesek így viselkedni, így élni. Ha elmondanánk a fiúknak, ha megtudnák az igazat, biztos, hogy mindennek vége lenne, a tündérmese-szerű életünk egy pillanat alatt hullana darabokra. Abba pedig én biztosan beleőrülnék, és testvéremet elnézve, ő is így lenne ezzel. Ez az állapot azonban hosszú távon tarthatatlan. Hiába vagyunk ikertestvérek, nem viselkedhetünk egész életünkben a másikként, nem élhetjük örökre egymás életét.

De hogyan lehetne ezt közölni? Álljunk oda eléjük, és egyszerűen csak mondjuk azt, hogy abból, amit mutatunk, minden igaz, csak a nevünk nem? Végül is így van. De ki az, aki ezek után még hinne nekünk, aki ezek után még velünk akarna lenni, aki ezek után még tudna bízni bennünk, aki tudna szeretni minket?

Senki. Ezért még hallgatunk, bár tudjuk, minél később derül ki a titkunk, annál rosszabb lesz.

Mivel Biancával nem akartunk tovább egy szállodában lakni, vettünk egy házat itt, Berlinben. Pontosabban Adam vette. Mi albérletben gondolkodtunk, menedzserünk azonban úgy döntött, produkáltunk mostanában annyi címlapot, amiért cserébe ajándékozhat nekünk egy házat. Undorító…

Egyébként mindketten nagyon szeretjük az új otthonunkat, és nagyon szeretünk itt élni. Németország sokkal nyugodtabb, mint Amerika, a pörgésből pedig mostanában kicsit túl sok is jutott. Nyilván nem véglegesen költöztünk ide, hiszen számtalan fellépés és megjelenés vár ránk a közeljövőben, de egyelőre élvezzük a „szabadságunkat”, és azt is, hogy a Kaulitz villától nem több ezer kilométer, hanem mindössze csak néhány utca választ el.

~ TOM ~

- Csak így egyedül? – Vigyorgott testvérére Bill.
- Miről beszélsz?
- Nem tudom, mennyire tűnt fel, de az utóbbi időben nem nagyon láttalak Bianca nélkül.
- Ja, lehet.
- Nem is tudtunk beszélgetni... – Célozgatott tovább Bill.
- Miről szeretnél beszélgetni?
- Rólad.
- Tökéletes vagyok, mi többet lehetne erről témázni? – Bill csak megforgatta szemeit bátyja szavai hallatán.
- Tudod, nem láttalak még ilyennek. Vagyis egyszer igen. A...
- Bill, baszki! Komolyan, miért kell neked állandóan ezzel jönni? Múlt, oké? Nem akarok a kibaszott múltban élni.
- Igen, igazad van, ne haragudj. Nem arról akarok beszélni. Hanem a jelenről. Úgy tűnik, elég jól megvagytok Biancával.
- Ja. Így van.
- Érzel iránta valamit? – Faggatózott tovább Bill.
- Nyilván. Ha nem így lenne, vele lennék szerinted?
- Gondolom, nem.
- Nem hát.
- Akkor ez tök jó. Szerintem én szeretem Jade-et.
- Tehát igazából erről akartál beszélni. Ugye tudod, hogy ezt máshogy is felhozhattad volna?
- Nem, nem erről akartam beszélni. Vagyis nem csak erről. A testvérem vagy, érdekel, hogy mi van veled. És nem akarom felhozni a múltat, de... Ne szólj közbe – mondta gyorsan Bill, amikor látta, hogy testvére már nyitná a száját. – Csak most az egyszer ne, oké? Csak hallgass végig. – Tom némán bólintott, így Bill folytathatta.

- Szóval tudom, hogy őt szeretted. Utána azt sem tudtam, mi lesz veled, eléggé, nos, öhm, szarul néztél ki. Féltem, hogy esetleg valami hülyeségre is képes lennél. Komolyan, nagyon ijesztő voltál. De aztán jött Bianca, és úgy érzem, ő el tudta terelni a gondolataidat.
- Ja, ő igen, de az nem segít, hogy te örökösen felhozod – vágott közbe Tom.
- Ha most elkussolsz, többet nem említem meg.
- Úgy érted, ebben az életben?
- Maradjunk abban, hogy ezen a héten – nevetett Bill, látva Tom reakcióját azonban jókedve hamar tovább állt. – Bocs. Szóval úgy érzem, jó hatással van rád, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végre újra önmagad legyél.
- Ja, talán igazad lehet – töprengett Tom.
- Viszont... – Bill arckifejezése megváltozott, szemében szomorúság látszott.
- Viszont? – Fürkészte Tom öccse arcát.
- Úgy érzem, hogy én elbuktam.
- Miről beszélsz? – Tom megdöbbent testvére szavait hallva. Ugyan miben bukott volna el Bill?
- Rólad... Én vagyok a testvéred, az én dolgom lett volna, hogy helyre tudjalak rázni. De nem jött össze – hajtotta le fejét a fiatalabb iker. Tom nagyot sóhajtott, majd közelebb lépett testvéréhez.

- Ne legyél hülye, oké? Hogy lenne már a te kudarcod az, hogy nem tudtam továbblépni? Erről szó sincs, Bill! Olyan testvér vagy, akiről mindenki más csak álmodik.
- Komolyan? – Csillant fel Bill szeme.
- Persze, hogy komolyan – ütögette meg Tom öccse vállát.
- Úgy szeretlek, Tom – mondta Bill, majd megölelte testvérét.
- Ne nyálaskodj már – forgatta meg szemeit Tom.
- De így van. Tudod, hogy te vagy nekem a legfontosabb. És tudom, hogy neked meg én, még akkor is, ha nem mondod, mert szerinted az nyálas – vigyorgott bátyjára Bill.
- Még jó, hogy tudod. Mert tényleg így van. – Mosolygott Tom, majd az ikrek még egyszer megölelték egymást, aztán Bill elrohant készülni, mivel este vacsorázni viszi barátnőjét.

Nem sokkal később Tom az ágyában feküdt és öccse szavain gondolkodott. Igen, egyszer már volt szerelmes. Igen, most jól érzi magát Biancával, fontos neki a lány. De ez a kettő vajon ugyanaz? Vajon, amit Bianca iránt érez, az szerelem?

~ JADE ~

Egész álló nap Tomon és kettőnk kapcsolatán gondolkodtam. Még 24 óra sem telt el, mióta elköszöntem tőle, de már most hiányzott. Viszont nem akartam felhívni, még véletlenül sem akartam túl rámenősnek tűnni. Mindenképpen teret akartam adni neki, ismertem már annyira, hogy tudjam, utálja, ha valaki ráakaszkodik és egy nem hagy neki egy szabad percet sem. Én nem akartam ez a lány lenni.

Mindazonáltal minél előbb beszélni akartam vele. Magdeburgban rájöttem, hogy tényleg szeretem őt. Hogy szerelmes vagyok belé. Ezt pedig mindenképp és minél hamarabb meg akartam osztani vele is.

Egyáltalán nem féltem a reakciójától, hiszen éreztem, hogy ő is így van ezzel. Mi másért várná Tom Kaulitz gyertyafényes vacsorával a barátnőjét? Egyáltalán, mi másért lenne barátnője Tom Kaulitznak, ha nem azért, mert szereti? Bárkit megkaphatna, sőt, minden ujjára legalább száz lányt találna, ő mégis velem van már több hónapja.

Volt azonban valaki, akivel még azelőtt szerettem volna megosztani érzéseimet, mielőtt Tom elé álltam volna.

- Biii! – A fürdőből kiabáltam ki neki. Minél előbb beszélnem kellett vele.
- Tudod, hogy ha valami bogarat találtál, nem fogom legyilkolni helyetted – dugta be fejét az ajtón.
- Nincs semmilyen bogár.
- Akkor?
- Beszélnünk kell.
- Most?! – Nézett rám értetlenül.
- Igen.
- Na, mondjad, mi ilyen fontos? – Kérdezte, miközben lehajtotta a WC deszka fedelét, és azon foglalt helyet.
- Azt hiszem... Azt hiszem, szeretem.
- Tudom, hugi – tőle szokatlan módon mosolya őszinte és kedves volt.
- Honnan?
- Ikrek vagyunk, emlékszel? – Nevetett.
- Ma este elmondom neki – mondtam, mire nővérem arckifejezése egyből megváltozott.
- Hogy mit csinálsz?!
- Elmondom neki.
- Ő mondta már neked? – Kérdése átmeneti rossz érzéssel töltött el, de elhessegettem a gondolatot.
- Nem, de ez nem jelenti azt, hogy ő nem érez így.
- Persze, hogy nem, én sem ezt mondom. De várd meg, amíg ő mondja ki először.
- Ne már, Bianca. Ez a 21. század...
- Valóban, de ettől még legyen büszkeséged! – Mondta, kicsit talán feszülten.

Bár elgondolkodtam azon, amiket nővérem mondott, nem változtattam meg a döntésemet. Úgy éreztem, el kell mondanom Tomnak, hogy szeretem. Majdnem biztos voltam benne, hogy ő is így van ezzel, és csak azért nem mondja, mert ő a kemény srác, akinek egy romantikus vallomás nem fér bele az imásába. Annyira tökéletes volt a kapcsolatunk. Mindig figyelmes volt velem, gyakran lepett meg különböző apróságokkal. Törődött velem.

Szuper csinosan akartam felöltözni, de aztán mérlegeltem a helyzetet, tulajdonképpen csak átmegyek hozzá, valószínűleg vacsorázunk és filmezünk, elég hülyén venné ki magát, ha kisestélyiben állítanék be. Ezért aztán egy kényelmes farmer, egy egyszerű felső és egy fekete blézer mellett döntöttem, még a magas sarkakat is lecseréltem egy fekete topánkára.

Az úton végig nagyon izgultam, ez pedig egyre csak erősödött, ahogyan megálltam a hatalmas ház bejárata előtt. Mindig rácsodálkozom arra a gyönyörű kertre és a medencére. Korábban felvetettem Tomnak, hogy megnézhetnénk onnan a naplementét, de mivel erre elég furcsán reagált, nem erőltettem a dolgot. Pedig biztos fantasztikus látvány lenne. Nagy levegőt vettem, majd lenyomtam a csengőt.

- Szinte meg sem ismerlek így 10 centivel alacsonyabban – nevetett, majd lágy csókot adott.
- Gondoltam, a filmezéshez felesleges – mondtam, miközben bekísért az előtérbe.
- Szóval filmezni fogunk?
- Miért, te mit terveztél?
- Vannak egyéb ötleteim – vigyorgott kajánul.

Később elfogyasztottuk a rendelt vacsoránkat, majd a hatalmas nappali kanapéján ültünk egy pohár bor társaságában. Úgy éreztem, itt az idő. Nagy levegőt vettem.

- Szeretnék beszélni veled – mondtam határozottan.
- Valóban? – Kérdezte, miközben kivette kezemből a poharamat, letette a dohányzóasztalra és elkezdte csókolgatni nyakamat.
- Tom, komolyan mondtam.
- Hallgatlak – mondta, de nem hagyta abba, amit csinált. Eltoltam magamtól. – Baj van? – Kérdezte.
- Nem, épp ellenkezőleg. Szeretnék mondani valamit.
- Akkor rajta.
- Én... Szeretlek – néztem mélyen a szemébe. Arcáról lehervadt a mosoly. Pár percig kínos csendben ültünk, a torkomba pedig hatalmas gombóc nőtt.

- Nem mondasz semmit? – Kérdeztem végül. Hangom, csak úgy, mint a levegő, feszült volt.
- Nem tudok mit mondani – felelte. Levert a víz.
- Mi az, hogy nem tudsz mit mondani? – Kérdeztem. Nem válaszolt. – Te nem szeretsz?
- De – felelte. Teljesen összezavart.
- Akkor?
- Szeretlek, de... Nem vagyok szerelmes beléd.